Benedikt Ottó

1920 és 1955 között ausztriai, majd szovjetunióbeli emigrációban élt. Bécsben többnyire gyári munkásként kereste a kenyerét, de időközben elvégezte a Bécsi Műszaki Egyetemet, ahol 1930-ban villamosmérnöki és műszaki doktori oklevelet szerzett.
Az 1920-as években kifejlesztett egy speciális, önműködően kompenzált, váltakozó áramú kommutátoros motort, az ún. Benedikt-motort.

1932-ben (a sztálini kormányzat meghívására) Moszkvába költözött, ahol 1939-ig a moszkvai Kirov Dinamó Villamosgépgyár tudományos tanácsadójaként irányította motorja ipari gyártásának munkálatait (motorját főként a Szovjetunióban használták, vasúti vontatásra).
1940-től 1955-ig a Moszkvai Közlekedésmérnöki Egyetem (orosz rövidítése: MIIT) tanszékvezető egyetemi tanára volt. – Az Intézet később, 1971-ben díszdoktorává avatta.

1955-ben hazatért Magyarországra, és azonnal megszervezte a Budapesti Műszaki Egyetemen (BME) a Különleges Villamos Gépek (1961-től Villamos Gépek) Tanszékét, melynek 1966-ig tanszékvezető egyetemi tanára volt. Fő szószólója volt a széles matematikai alapokon fekvő automatizálási és műszaki kibernetikai kutatások fontosságának. Az egyetemi oktatásba bevezette a Különleges villamos gépek, az Ipari elektronika és a Villamos hajtások c. tárgyak oktatását, melyekhez a tanszék munkatársaival együtt tankönyveket és jegyzeteket is írt.
1957–1958 között a BME rektora is volt. – 1976-ban a BME díszdoktorává avatták

Fő kutatási területe a villamos gépek, elsősorban egyfajta egyirányítós motorok fejlesztése, valamint az automatizált villamos hajtású gépek működési elvének tökéletesítése. Jelentős elméleti eredménye az 1930-as években kidolgozott nomografikus számítási módszer, mellyel jelentősen hozzájárult a villamos gépek tervezésének egyszerűsítéséhez és pontosításához. Később a Benedikt-motor továbbfejlesztéseként kidolgozta a széles körben használt, általa autodinnek nevezett, automatizált erősítőgépet.

1960-ban megszervezte és vezette az MTA Automatizálási Kutatólaboratóriumot (később: Automatizálási Kutató Intézet, AKI), melynek 1966-től 1970-ig igazgatója, 1971 után az AKI, majd az utódintézmény, a Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézet (SZTAKI) tudományos tanácsadója volt.

1956-ban az MTA levelező, 1958-ban rendes tagjává választották. 1959-től elnöke volt az MTA automatikai és energetikai szakcsoportnak, 1960-tól az automatizálási kutatócsoportnak, 1964-től a Tudományos Minősítő Bizottság energetikai szakbizottságának. 1967-től tagja volt a találmányi bizottságnak. 1959-től alelnöke volt a Nemzetközi Automatizálási Szövetségnek (IFAC), 1961-től díszelnöke a Magyar Elektrotechnikai Egyesületnek. Közreműködött az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság (OMFB) létrehozásában, melynek elnökségi tagja volt.

Kitüntetései: Kossuth-díj második fokozata (1958); Akadémiai Aranyérem (1968); Munka Érdemrend (1958, 1962); a Munka Vörös Zászló Érdemrendje (1967); a Szocialista Hazáért Érdemrend (1967); a Munka Érdemrend arany fokozata (1968).